O1. fejezet

1816 szeptembere, London

Az árnyék sebesen szedte a lábait, és útközben néha vissza-vissza nézett, nem-e követi valaki. Ha egy jámbor londoni lakos kinézett a háza ablakán csupán egy férfinak látszó alakot látott, aki olyan iramban siet a célja felé, mintha üldöznék. Talán néhánynak a fejében még az is megfordul, hogy segíthetne neki, de mindenki tudta, hogy ebben a késői órában csak a bolondok mászkálnak London szűkös utcáin, pláne ezen a környéken.

Azt azonban senki nem sejtette, hogy a férfinak tűnő alak egy cseppet se volt férfi, és hogy mindent megadott volna azért, hogy kövessék. Teljes szívéből vágyott egy kis csetepatéra, de fájó szívvel kellet tudomásul vennie, hogy a baj most elkerüli.

Úti célja közelébe érve lelassított, és egyenletes lélegzéssel próbálta helyrehozni a sietség okozta kimerültséget. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy egyre rosszabb lesz az állóképessége. Megtett még pár lépést, majd megállt egy régi faajtó előtt, amelyen egy tábla azt hirdette, hogy az itt lakó emberek nagyon nem szeretik az idegeneket.

Milyen szerencse, hogy idegen vagyok! – gondolta magában az árnyék, és belépett.

A helyiség pontosan olyan volt, mint az ajtó. Koszos, régi és büdös. A falak mentén polcok sorakoztak, melyeken kisebb-nagyobb üvegcsékben gyógy – és mérgező – növények, valamint kész főzetek helyezkedtek el láthatólag rendszertelenül.

- Mit akarsz? – kérdezte egy mogorva hang, mire az árny lassan a pult felé fordította a fejét.

OO. Prológus

1817 január 16.-17., Manchester 

Caroline úgy érezte nem kap levegőt. A szeme megtelt könnyel, ahogy próbálta kiszabadítani magát a hatalmas szekrény alól. Harmadszorra sikerült megmozdítania, de akkor se ért vele sokat. Tudta, hogy kiabálnia kéne, de a nagy zajban úgyse hallaná meg senki. Csata zaja tódúlt be az elméjébe. Hörgések, sikoltások, kard csengése, kiabálások. A vámpírok és a vadászok összecsaptak egymással és ő ki marad az egészből, pedig már mióta ezt a pillanatot várta.

Elkeseredésében hatalmasat taszított a szekrényen, de az alig mozdult el. El kezdte csépelni azt az ócska fahasábot, ami miatt alig tudott lélegezni. Érezte, hogy a vére egyre gyorsabban száguldozik az ereiben, a szemfoga kezd előbújni és elönti a harag, ahogy arra az emberre gondolt, aki miatt ez az egész elkezdődött. Aki miatt most nem tud semmit se tenni. Aki mindezt azért tette, mert úgy gondolta, hogy a lánynak nem szabad a csata közelében lennie.

- Caroline! – hatolt be a lány tudatába egy hatalmas üvöltés, amiből csak nehezen tudta kiérteni a nevét.

- George! – kiáltott vissza, maga se értve, hogyan, hiszen még mindig alig kapott levegőt.

Azonban valami ösztön megmozdult benne, ahogy meghallotta a férfi hangját. Meg kellet volna nyugodnia, hogy végre hallja a hangját, de csak még jobban megrémült. Ha valami baja esik, ő megesküszik, hogy mindenkit meg fog ölni. Legyen az vámpír, vagy vadász. 

Caroline léptek hangját hallotta, majd egy pillanat alatt eltűnt róla a szekrény és megjelent felette George feje. Haja vizesen lógott az arcába, szemfoga az ajkába fúródott, az álla és majdnem az egész arca véres volt. Nem volt a legjobb formájában mégis a lány úgy gondolta, hogy sose volt még ilyen szép.

- Szia! – mondta lány, ahogy felkászálódott és jobban megvizsgálta a férfit.

Ruhája szakadtan lógott rajta. Egyik kezében kardot fogott a másikat jól összezárta. Caroline felnézett a szemébe, és meglepetten látta, hogy harag villog barna szemében. Vajon miatta?

George elindult a lány felé, majd mikor már összeért a cipőjük orra, megállt.

- Soha többé ne csinálj ilyet! – mondta morogva, majd a csípőjénél fogva magához rántotta a lányt, és megcsókolta.

A férfi egyáltalán nem volt gyengéd. Csókjában benne volt mindent, amit akkor nem tudott kimondani, de mindenképpen tudatni akart a lánnyal.  Az elmúlt huszonnégy órában félt, ideges volt és aggódott, és mindez egy fél vámpír lány miatt, aki faja legnagyobb ellensége volt.

- Gyere drágám, ideje, hogy apád végre meghaljon! – mondta George, majd magával húzva a még mindig kába lányt, kilépetek a romos dolgozószobából.

Caroline gondolkodás nélkül követte és együtt vetették bele magukat a folyosón lévő harcba.